Versek. Szavak. Mondatok. A sorok mögött lélekrajz s üzenet. Gyümölcs és csíra egyben. Hogy éretten ölbe hulljon – de szárba is szökkenjen. Belül sarjadjon, növekedjen – tápláljon, fűtsön és emeljen egy éven át. Pont arrafelé nyitogatva teret, ahol annak az egyetlennek az útja kanyarul. Arra világítva. Csak neki, csak ott, csak előre. A más versében meg az ő egyetlen útjára hulljon a fény. Ilyen sugarat kérni és várni. Viaskodni, gyötrődni, míg elér. Aztán csak hagyni és alátartani az arcom. A lelkem. És kezemben a tollat. Kihordani, megszülni. Felnevelni, útjára bocsátani. Hogy aztán a szavak tovább teremtsenek.
Kapcsolatból születhet csak új élet. Kapcsolat: a gyermekkel és a Forrással. Bármelyik hiányzik, béna, betegecske lesz a szülemény. Torzszülött, erőtlen. Nem fakadhat belőle élet, mert maga sem abból nőtt. Hatalmas belső munka a Forrásig elérni. És a Gyermekig is. Szokták mondogatni: „Ó, te csak összeütöd, ripsz-ropsz, belőled úgyis zubog az ilyesmi!” Dehogy. Áldott-átkozott érzékenység és az extázis intenzitása egy megfeszített, csontig fókuszált állapotban. Anélkül nem megy. És játék is, a szavakkal. Mívesen csiszolgatni ritmust, rímet és ízt. Ha nem fürdőzöm benne, más se fürödhet meg benne.
És aztán merni elengedni. Útjára bocsátani esetlenségében is. Hinni benne, hogy akkor és ott gyógyíthat tökéletlenül is, ha áldás van rajta. Ez sem könnyebb. Vállalni, odaadni. Önmagaddal etetni. Étellé válni. Remélni, hogy csatorna vagy és keresztülfolyik rajtad, amire éhes.
…És tudni mindeközben, hogy nincsenek illúziók: amit adsz, csak te lehetsz. A szavak a te tükreid, a te elméden át játszik a fény.
Mégis: remélni.
Buda Borbála
osztálytanító
